Három nagy művész talál egymásra a következő darabokban: a zeneszerző (és zongorista) Rahmanyinov, valamint két előadóművész, az énekes Elisabeth Söderstörm és a zongorakísérő Askenazy. A dalokat a fiatal Rahmanyinov 1890 és 1893 között írta. Igazi kamarazene ez, a zongora nem alárendelt kísérője, hanem a szó legjobb értelemben társa az énekesnek, ami egyáltalán nem meglepő Rahmanyinov művészetében. A grandiózus zongoraversenyek és szimfóniák árnyékában ezek a művek talán ritkábban kerülnek elő - méltatlanul.

Az előadók az előző poszthoz hasonlóan Elisabeth Söderstörm és Vlagyimir Ashkenazy. Ez a dalcsokor mindössze egy évvel az Op. 4. sorozat után keletkezett, Heine (1.,2. és 5. dal), Sevcsenko (3. és 4. dal) és Goethe verseire.

Paderewski lengyel politikus, diplomata, zongoraművész és zeneszerző. Nálunk művészete gyakorlatilag egyáltalán nem ismert, méltatlanul, mert itt bemutatott szonátája kifejezetten kellemes élményt nyújt hallgatójának. A komponista életútja sajátosan lengyel: Oroszország területén született, New Yorkban hunyt el, életének egy részét emigrációban töltötte. 1919-ben még a miniszterelnöki posztot is betöltötte hazájában. Meghallgatva ezt a művét megállapíthatjuk, hogy sok más zeneszerzőtársához hasonlóan ő is áldozatául esett a sommás ítéleteknek. A Wikipédia róla szóló szócikke - nyilván máshonnan származó értékelést átvéve - méltatja zongoraművészi erényeit, mint zeneszerzőt azonban a "nem jelentős" kitétellel küldi a süllyesztőbe. Nagy szerencse, hogy ezt azért nem mindenki gondolja így, ezért azután pompás előadásban hallgathatjuk meg a művet, és nekünk magunknak is megvan a lehetőségünk eldönteni: milyen komponista is volt Paderewski.

Ezt a vonós hangszerekre írt szextettet 1890 nyarán, fél évvel a Csipkerózsika bemutatója és pár hónappal a Pikk Dáma komponálásának befejezése után alkotta meg a szerző. Aki nem ismeri, a cím alapján akár valamilyen kedves, behízelgő zenére asszociálhat, azonban erről nincs szó. A zene zaklatottságát sokan sokféleképpen magyarázták/magyarázzák. A mű ezzel együtt nem kivételes Csajkovszkij ouvre-jében, a szenvedélyek magas hőfokon izzanak szerzeményeiben.

A két hegedőre, két brácsára és két gordonkára írt művet a holland Janine Jansen és barátai adják elő. A második hegedűs sem kis név a szakmában Jansen mellett a norvég Vilde Frang foglal helyett.

Kellemes zenehallgatást!

Sosztakoviccsal szemben elfogult vagyok: imádom a zenéjét. Elég változatos stílusban írt, mégis minden művéből kihallatszik egyedi hangja. Nem volt könnyű élete, mint művésznek. A szovjet korszakban a kottafejeknek is fülük volt, nem volt mindegy, mit ír le a szerző a vonalakra. Talán ezért van, hogy manapság is többször találkozunk zenekari műveivel, elsősorban szimfóniáival: ezeket kellően populáris stílusban kellett megírnia, hogy elkerülje a vádaskodásokat. Kamarazenéjében jobban adhatta önmagát. Ezek az opuszok talán nehezebben nyílnak meg a hallgató előtt és sokkal komorabb hangvételűek, ami nem véletlen. A korszak sok művészt és egyszerű embert tett tönkre, vagy taszított a pusztulásba.

A vonósnégyest kedvelte, számos ilyen művet alkotott. Ezt a művét a Dudok kvartett adja elő, akiket már láthattunk korábban. A holland fiatalok értően tolmácsolják a remekművet.

Másik "születésnapi" zenénk Mendelssohntól az Op. 20. jelzésú, vonós hangszeres oktettje. Ez is élő felvétel, egy igazi sztárral: a négy hegedűs egyike Vilde Frang (nagy kedvencem). És amiért szép a kamarázás: nem első hegedűsként, hanem a sorba beülve húzza a többiekkel.

A négy hegedűre, két brácsára gordonkára és nagybőgőre írt jó félórás mű megérdemli a figyelmet, csodálatos zene.

Ma van Mendelssohn születésnapja. A zenetörténet egyik legnagyobb zsenije természetesen a kamarazenében is maradandót alkotott. Ha ezek a művek el is halványulnak az e-moll hegedűverseny, a nagy szimfóniák, vagy a nászinduló társaságában, művészi színvonalukat tekintve semmivel sem állnak hátrább amazoknál.

Az első tétel küzdelmes, komor hangvétele szinte Beethovent idézi elénk. A lassú tétel gyönyörű éneklő témáját alázatosan kíséri a többi hangszer. A zárótétel ismét dinamikus, a drámaiságot sem nélkülözi, és egészen káprázatos fináléban csúcsosodik ki.

A 6. vonósnégyest a Dudok vonósnégyes adja elő. A felvétel a Joachim Józsefről elnevezett kamarazenei versenyen készült a Liszt Ferenc Zenei Egyetemen - Weimarban.

Lesz majd nálunk is ilyen kamarazenei verseny? A nagy nevek adottak hozzá...

A századvég szenvedélyei dúlnak ebben az igazi késő romantikus vonósnégyesben. A húszas évei elején álló szerző a korábbi két vonósnégyeshez hasonlóan itt is személyes hangot üt meg. Nagyon jó hallgatni ezeket a műveket, ha van időnk átadni magunkat ennek a muzsikának. Személyes véleményem szerint többet szerepelhetne a hangversenyek műsorán.

Ezt a közel félórás, négy tételes kompozíciót 1884-ben írta a szerző. Személyes hangvételű, igazi romantikus muzsika, jó hallgatni és átadni magunkat a hangok áradásának.

Alexander Glazunov (1865-1936), az "orosz Bruckner", ahogy kortársai nevezték, nemcsak nagy szimfonikus műveket írt, hanem kamarazenét is. A vonósnégyes, mint műfaj végigvonul alkotói pályáján: jelen műve az Op. 1. jelzést viseli. Ezt a művét 1881-82-ben írta. a felvételen a 3 tételes kompozíciót a Sosztakovics kvartett adja elő.

Glazunov jómódban nevelkedett, tehetségére hamar felfigyeltek: Balakirev és Rimszkij-Korszakov is foglalkozott az ifjúval. Szerzeményeit manapság ritkán tűzik műsorra, pedig megérdemlik a figyelmet.

Glazunov közel 30 évig tanított a Szentpétervári Konzervatóriumban, a zeneszerzés mellett karmesterkedett is, több tanítványának művét vezényelte a bemutatókon.

Kamarazenéjének kiemelkedő tömbje a 7 vonósnégyes, melyből most az elsőt hallgathatjuk meg.